Téma: melankólia, szabadság, magány
Írtam: 2014 Július
Magányos lelkem keserves kívánsága
Mi édes szívem keserű imádsága
Epeked, sóvárog a szabadságért
Mint szerelmes ifjú galambja csókjáért
Vonz, hív, szólít a falon túlról
S közben egy igéző dalt dúdol
Nem tehetek mást, mint várok
Sötét szoba szürke ablakánál állok
Megszorítva ennek rácsát megtorpanok
A gondolattól, hogy halálom napjáig itt roskadhatok
Kitekintek a rideg, karcos üvegen
Érdes felületén újjamat végigsimítom szelíden
Felnézek a kinti, tündöklő Napra
Mely a felhők közt vigyáz minden tájra
Nyúlok érte, s úgy teszek mintha elérném
Csak a helységbe beszökő fényének melegét érezném
De ide már a Nap sugarai sem jutnak be
Gondoskodó, oltalmazó szemét innen levette
S mindet rábízta a sötétségre
A mindent elárasztó éjszínségre
Sírnék és feladnám, de nem lehet
Boldogságra vágyó szellemem tovább éltet
Arcomat megtörölve mély levegőt veszek
És a rácsok mögül reménykedek, hogy egy nap majd szabad leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése