Fandom: Hetalia
Szereplők: Anglia, Sealend, (megemlítve a skandináv országok és Amerika)
Fejezetek száma: 1
Leírás: Sealendre ma Svédország és Finnország helyett a fiú egyetlen rokona; Anglia vigyáz, ám a dolgok cseppet sem olyan egyszerűek, mint ahogy azt a fiatal ország elvárná. A mogorva brit az ő szemében nemhogy szigorú felnőtt, de hanyag is. Kapcsolatuk nem mondható valami családiasnak, és mikor Sealend megtudja, hogy Amerika az ő korában sokkal jobb sorson osztozott Anglia szárnyai alatt, mint ő, összeszorul az ifjú állam szíve...
Megjegyzés: Egy esős napon jött az ötlet. (Míly meglepő, ugye?) Azt vettem észre, hogy nem csak a történetben, de a rajongók oldaláról nézve is eléggé elhanyagolják szegény Sealendet, így kapva kaptam az alkalmon és írtam róla egy novellát. Az Amerikai Függetlenségi háború ezerféleképpen fel lett már a rajongók tollából dolgozva, ezért jó lehet egy kis változatosság... Bár kezdetben nehézkesnek indult E/1 személyben írni egy 12 éves kisfiú fejével, így talán egy cseppet érett a gondolkodásmódja, de nem olyan vészes. ^^' Jó olvasást! :)
- Hányszor kell még elmondanom? Ha a házban vagy, vedd le a sapkádat! – Szegeződött rám egy fenyítő, zöld tekintet.
- Nem fogom levenni! Szeretem, ha rajtam van.
- Figyelj kölyök, lehet, hogy az Északi tengeren és Svédországban hideg van, de amíg az én házamban vagy, viselkedj úgy, mint a helybéliek! Szóval le a sapkával!
- Rendben… - Nyúltam a fejem tetején pihenő tengerészsapkáért, majd letettem az íróasztalra, hogy lássa; megtettem, amit kért. Nem értettem, miért zavarta. Én szerettem, mert tengerkék színe miatt hamar kitűntem a tömegből.
- A fogasra akasztani luxus? – Jegyezte meg gúnyos hangnemben az asztalon tornyosodó iratok mögül. Már arra sem vette a fáradságot, hogy folyton feszült tekintetét rám szegezze.
- Jól van, akkor kiviszem. – Válaszoltam. Tudtam, hogyha tovább fogok makacskodni, megint le fog szidni valami olyanért, amibe bele tud kötni. És ebben az volt a legidegesítőbb, hogy bármibe bele tudott szólni.
Kimentem a dolgozó szobából és elindultam a hall felé, amelynek bal sarkában magas, fekete fogas állt. De meggondoltam magamat, mielőtt felakasztottam volna rá az égszínű ruhadarabot. Úgy éreztem, hogyha visszamennék hozzá, estig hallgathatnám, ahogy kritizál engem. Vagy ha nem így történne, akkor sötétedésig megölne az unalom abban az ócska és öreg szobában. Így visszadobtam magamra a fejfedőmet, megigazgattam magamon a matrózruhát és elhagytam a brit házat. Úgyse tűnne fel neki, ha hirtelen meglógnék, ezért vettem a bátorságot, és kiszöktem London utcáíra.
Bár lelkesedésem a kisurranástól hamar elszállt, mivel a kinti idő zord volt. A sötét felhőktől az ég szürkén sírt már-már fekete könnyeket. Micsoda egy mogorva ország, ha rossz kedve van, akkor esik. Márpedig neki folyton rosszkedve szokott lenni!
Vártam a napot, hogy leteljen ez a hét és visszamehessek Svédországba. Ott ugyan hideg van, de legalább Berwald és a többi skandináv állam figyel rám és meghallgat, ha kell. Ugyan északi népek, de egyáltalán nem ridegek - mint egyesek. Ha felnövök, olyan becsületes ország leszek, mint ők. A nevem be fog vésődni a történelembe, és akkor mindenki el fog ismerni, mint önálló államot! Amikor ezt elmeséltem a többieknek, mindenki kinevette az álmomat, még Anglia is. Voltak idők, mikor többet vigyázott rám, sokszor játszott velem, talán még mosolygott is. De mostanság folyton csak piszkál, sosem hallgat meg, újabban bármit csinálok, mindig ostobának nevez miatta.
Vajon mit követtem el, hogy ilyen mérges lett rám? - Néztem fel a szakadó esőre, hátha válaszolni fog. Lehunytam a szemeimet, és hallgatni kezdtem a vízcseppek földet érő kopogását. Talán ők mondani fognak valamit. De ez az eső más volt, mint amilyen a tengeren van. Ez az eső keserű és haragos, nem pedig felfrissítő és életet adó. - Mond meg nekem; mindez az én hibám? És ha igen, Anglia megbocsáthat még nekem? - De bárhogy is ragaszkodtam hozzá, nem felelt. Csak zokogott. Szüntelenül.
***
Hazafele az eső lecsillapodott, de még mindig pityergett. Bár a környék hangulata szomorkás volt, én nagy vidáman ugráltam tócsából tócsába, míg tetőtől talpig vizes nem lettem.
Ezért jól meg fog szidni. - Gondoltam. Már előre visszhangzottak a fejemben Anglia hamarosan elhangzó szavai. Mire visszaértem Arthur otthonába, a füstszínű nappalt koromfekete éjszaka váltotta át. Megpróbáltam egyik szobából a sajátomba átosonni, mielőtt észrevenné, hogy csuromvizes kutya módjára végigszaladtam a házában. Viszont szerencsém volt, mert félúton megpillantottam őt a nappaliban pihenni.
- Úgy néz ki elaludt. – Mormoltam magamban. Legalább ilyenkor nem tudott kioktatni. Az arca egész nyugodtnak tűnt. Talán e miatt enyhült a kinti vízözön is. A karjai közt valami régies könyvet szorongatott. Jó unalmas lehet, ha Anglia is képes volt bealudni rajta. Különösebben nem érdekelt, hogy mi lehet az, de egy hirtelen jött érzésből kíváncsivá tett a dolog. Így lábujjhegyen odaosontam hozzá és a kötetet megmarkolva óvatosan kihúztam azt a kezei közül. Gondoltam, nincs sok veszteni valóm, legfeljebb e miatt is megdorgál.
Mázlim volt, mert a könyvet már régen magamnál tartottam és a húzásomra még mindig nem ébredt meg. Nagyon fáradt lehet, ha ez sem riasztotta fel. Az irományt megszerezve leültem a helység asztalához majd jól szemügyre vettem. A borítója ütött, kopott volt, valami ősrégi bőrrel befedve. Az egész egy fényképalbumként szolgált. Ezt lapozgatva ismerős és ismeretlen arcok bukkantak fel a fekete, fehér fotókon. A nagyján rajta szerepelt Anglia és egy másik fiú is. Talán… ő Amerika, még kisgyerek korában. Bár Anglia sosem mesélt róla, a skandinávoktól sokat hallottam a függetlenség országáról. Állítólag ő az a személy, akit az Egyesült Királyság a sajátjaként nevelt fel, de valamin összevesztek, ami egy szakadékot szított kettejük közé. Kíváncsi vagyok, vajon mi lehetett az. Az északiak sosem fejezték be a történet végét, azt mondták; még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megértsem. Bár a képeket nézve Anglia sokkal vidámabbnak tűnik, mintha az a dermesztő szempár meglágyult volna. Tele van boldogsággal és életerővel. Tényleg nagyon szerethette Amerikát. Átkarolta, dédelgette, játszott vele és ajándékot hozott neki. Őket nézve miért szorul össze ennyire a szívem?
- Peter, te meg mit csinálsz itt? Miért nem alszol már a szobádban?
A hangtól egy pillanatra ledermedtem. Anglia felébredt.
- Semmi közöd hozzá, hülye vénember! - Kiabáltam rá, majd gyorsan berohantam a szobámba, amely a folyosó legvégében volt elrejtve. Nem akartam, hogy észrevegye azt a pár könnycseppet az arcomon.
Átlapozva a fotóalbumot minden világossá vált. Anglia szívében csak Amerikának van helye, és én csak a második kistestvér vagyok. Semmi több, csupán egy kolonc. Ezért enged folyton az utamra, a végtelen óceánba, mert nincs szüksége rám. Sosem hiányoztam neki. Amikor Anglia régebben kedves volt hozzám, azt is csak azért tette, mert nem engem látott. Nem engem látott, hanem Amerikát. Mikor még kicsi voltam, zöld tekintetében hamis boldogság tükröződött, és mikor rájött, hogy az, aki mellette áll nem Amerika hanem én vagyok, a szívét keserűség töltötte újra. Már értem, miért hívják Angliát a megkeseredett országnak. Aznap este azonban a felhők nem Anglia miatt sírtak, hanem miattam.
***
- Mi volt tegnap este az a pimasz felkiáltásod? - Húzta össze a szemöldökét. - Nemcsak, hogy le lettem hülye vénemberezve, de miattad az egész ház és a szőnyegek is sárosak lettek! És mindennek a tetejében még a személyes holmimhoz is volt merszed hozzányúlni!
A padlót nézve sóhajtottam egyet. Elegem volt már a folytonos leszidásokból.
- Nézz a szemembe ha hozzád beszélek! - Lépett hozzám, majd fejemet megemelte, hogy tekintetemet az övére szegezzem. Bármit megadtam volna, hogy tegnap óta ne láthassam azt a méregzöld szempárt, amely a haragtól most még inkább izzani kezdett a sötét szobában.
- Szóval hallgatással zsarolsz, de úgy sem úszod meg. Még egy rossz húzás és kikötlek az óratorony tetejére! Nincs mit tenni, megnézem miért lett áramszünet, utána összedobok valami reggelit. - Indult ki a szobából és ment volna tovább, de a szavaim megállították.
- Arra nincs semmi szükség! Nem szeretnék itt reggelizni. Vissza szeretnék menni Svédországba!
- Hogyan? Mire fel ez a hirtelen jött döntés? - Csodálkozott. - Nehogy már a sáros szőnyegek miatt akarj hirtelen visszamenni a svédhez!
- Tévedsz. Én.. csak... el akarok menni innen. - A szemeim könnyesek lettek. - Nem szeretek veled lenni, folyton bántasz, kioktatsz! Nem tök mindegy, hogy mikor megyek vissza Svédországhoz? Egyszer úgyis utamra engedsz! Mindig ezt csinálod, havonta vagy kéthavonta egyszer átveszel Berwaldtól, utána újra kidobsz! Nem is szeretsz engem, mert én nem Amerika vagyok!
Sírni kezdtem. Anglia csak szótlanul állt előttem, de az elhomályosult szemeim mögül is tisztán le tudtam olvasni az arcárról: mondani akar valamit. De én féltem meghallgatni őt. Rettegtem a választól, nehogy helyeselje, és azt mondja hogy "Igazad van, tényleg nem szeretlek." Az a szomorúság, amely a tekintetén ült, csak alátámasztotta a hitemet. Ezért elszaladtam tőle, messze a háztól, és a kikötő fele vettem az irányt.
Vissza akartam hajózni Svédországba. Sőt, már bármelyik másik hely megtette volna, csak minél messzebb legyen Angliától.
Megállás nélkül sírtam a szakadó esőben. Mintha az esőcseppek most mégis suttogtak volna valamit. Veszélyt éreztek, meg akartak állítani, megpróbáltak visszafogni. De én nem hallgattam rájuk, és tovább szaladtam. Az elmosódott vízfátyolban elérhetetlennek tűnt a kikötő világa. Idióta módjára mentem a saját fejem után, hátha elérem a tengerpartot. Akkor még nem sejtettem, hogy a tettem következménye súlyosabb lesz, mint gondoltam. A csúszós utakat járva megbotlottam egy jókora buckában és annak lejtőjén végigzuhantam az utca végéig. A landolásomat minden porcikám megérezte. A térdem nagyon fájt, vérzett is, de nem tudtam talpra állni. Az erő elhagyta a testem, és a vízcseppek hideg érintésére hunytam le a szemeimet.
***
Mikor kinyíltak a szemeim a legelső dolog, amit éreztem az melegség volt. Különös melegség és a szobalámpa vakító fénye. Talán véget ért az áramszünet. Alig telt el egy perc és meglepettségemben azonnal felültem a fakó kanapéról magamról ledobva a nehéz pokrócot. Egy kissé csalódott voltam, mert nem jutottam messzebbre. Nemhogy a kikötőt nem értem el, de újra visszakerültem a dolgok legelejére; Anglia irodájába. Bár hiába néztem meg a helység összes zugát, a régies függönyöket, a szobanövény árnyékát vagy a zsúfolt íróasztalt, a terem tulajdonosa sehol sem volt.
A térdem már kevésbé fájt, még sebtapasz is volt rajta. De ettől csak furcsábbnak tűnt a pillanat, nem tudtam mit kezdjek magammal. Kissé szégyelltem a történteket, hisz még mindig fájtak a szavak, amiket mondtam és amiket kaptam. Bármit megtettem volna, hogy ne láthassam újra Angliát, de ez ellen nem tudtam lépni; ő már ott állt az ajtó küszöbében.
- Felébredtél? - Kérdezte, majd belépett a szobába és leült mellém, a kanapéra. - Fáj valahol? Hogy van a térted?
- Jól vagyok. - Hajtottam le a fejemet. Ahogy gondoltam, szégyelltem, de már nem vártam semmi jót.
- Bocsánat, ha megbántottalak valamivel. - Törte meg a csendet. Arra sikerült rávennie, hogy a szemébe nézzek, de nem jutottam szavakhoz. - Azért én örülnék, ha beszélnél róla. Mond, miből gondolod, hogy nem szeretlek?
Újra leemeltem a szemeimet a földre.
- M-Már mondtam. Abból, hogy folyton csak kritizálsz, mindig utamra engedsz, másra bízol rá. És az a fotóalbum is...
- Fotóalbum? - Húzta fel a szemöldökét. - Azaz album nagyon fontos a számomra, abban van minden értékem. Mit találtál benne, ami idáig vezetett?
Erre nem akartam válaszolni. Inkább azt a kérdést tette volna fel, hogy mit nem találtam abban a könyvben.
- Ezek szerint engem nem találsz fontosnak? - Csúszott ki a számon.
- Miért ne találnálak?
- Mert most mondtad, hogy minden értéked abba van...
- Édes istenem... - Sóhajtott, majd felállt és a baloldali könyvespolchoz lépve leemelte az említett tárgyat. Mikor visszajött a kezembe nyomta a könyvet. - Ne szólj semmit, csak lapozz bele, a hátuljába.
Ahogy mondta, belelapoztam. Sosem gondoltam volna, hogy az album így meg fog lepni, ha újból kézbe veszem. Pedig eldöntöttem, hogy soha nem fogok újra hozzányúlni. Túl fájdalmasnak éreztem volna, ha ez most nem történik így.
- Ezek a képek... ezeken én vagyok?
- Ahogy mondod.
A fotókon nagyon kicsi voltam, vagyis, még ennél is kisebb. És rajtuk van Anglia. Boldognak tűnik, mosolyog akárcsak azokon a képeken, amiken Amerikával szerepel. Csakhogy itt nem Amerikának örül, hanem nekem. A csillogás a szemében nem hazugságnak, hanem valódinak tűnik...
- Elég buta vagy, hogy nem lapoztál tovább. Ráadásul így vontál le valótlan következtetéseket.
-Sajnálom.
- Figyelj, lehet, hogy nem én vagyok a világon a legjobb nagy testvér vagy a legjobb apuka, de attól még nagyon szeretlek. Oktalan a szomorúságod és az irigységed Amerika iránt. Kisgyerekkorotokban mindketten ugyanazt a figyelmet kaptátok tőlem, csak lehet, nem emlékszel rá. Az, hogy sokszor szólok rád és nem jut időm veled foglalkozni nagyban függ a hangulatomtól és a munkámtól is. Mostanság semmire és senkire sincs időm, rengeteg dolgom van, de tudom, részben hibás vagyok azért, hogy e miatt kényelmetlenül érzed magadat. Bár sokszor vagy bajkeverő és tiszteletlen velem szemben, ezért természetesen kijár a büntetés. És az, hogy sokat vagy az északi országoknál megint arra vezethető vissza, hogy elfoglalt vagyok. Ha lesz időm, ígérem, többet lehetsz velem. Így már érthető?
Bólintottam. Beismertem, hogy tévedtem és sikerült megnyugodnom.
- És volna itt még valami Amerikával kapcsolatban. Tudod, Amerika azért hagyott el engem, mert nem engedtem útjára indulni. Mikor menni akart, korlátoztam a szabadságát, ezért maga döntött úgy, hogy megküzd a függetlenségéért. Hogy ez ne történjen meg még egyszer nálad elkerültem ezt a hibát és korán utadra engedtelek. Bár most kiderült, ez sem jó megoldás. Lehet, tényleg én vagyok a legrosszabb szülő akit valaha hátán hordott a Föld...
- És Amerika még mindig dühös rád?
- Nem hiszem, hogy haragudna még rám, de teljesen megbocsátani sosem fog tudni.
- Szerintem már megbocsátott. Vagyis.. azt hiszem Amerika tudja, hogy szereted, hogy csak miatta tetted és ezért biztos nagyon hálás. Nem gondolná azt, hogy te vagy a legrosszabb...
Anglia elmosolyodott.
- És te hogy gondolod?
- Én... én szeretlek... - Pirultam el és próbáltam a kanapén pihenő pokrócba temetni a fejemet, hogy ne láthassa, mikor elkapta a galléromat és megölelt.
-Én is. - Mondta és az ezzel jött halk, rekedtes, de kellemes hangjával felidézett valamit a gondtalan kiskoromból. - Még mindig visszavágysz a svédhez és a finnhez? Tudom, holnap lenne az utazásod, de ha szeretnéd, még maradhatsz, ameddig csak akarsz. Vagy ha nem tetszik, akkor mi lenne ha én látogatnálak meg egyik nap északon?
- Nem kell, azt hiszem most inkább maradnék...
- Biztos vagy benne? Nem unatkozol itt? - Emelte fel a fejét, majd felállt, elhúzta a sápadt függönyöket és kinézett az ablakon, a szakadó esőre. - Egész héten ilyen lesz. Ebben a komor időben nincs túl sok dolog, amit tehetnél...
- Nem baj! - Mosolyodtam el. - Akkor is maradni szeretnék! ...mert, igazából nagyon megkedveltem az eső halk kopogását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése