Műfaj: fanfiction, dráma, kaland, usuk
Fandom: Hetalia
Szereplők: Anglia, Amerika, (megemlítve Spanyolország, Franciaország)
Fejezetek száma: 2
Leírás: Amerika egy véletlen folytán a kegyetlen kalózok korában találja magát, ám a tengerész legénység nem fogadja valami szívesen az érkezett jövevényt. A helyzet különösségét csak tovább fokozza az, hogy a fedélzet kapitánya, nem más, mint a fiú egykori nevelője: Anglia. Azonban a kalóz - máskor élt korszaka révén - nem ismeri fel a fiatal országot, s eleinte nem is kezeli másképpen, mint a többi foglyát. Alfred sarokba szorult helyzete ellenére nem adja fel, minden tőle telhetőt megtesz, hogy visszalophassa magát a kapitány szívébe, még ha ezzel kénytelen lesz kalóznak felcsapnia.
Megjegyzés: Már régóta szerettem volna egy kalózos ficcet, de megmondom őszintén, egészen addig halogattam, míg nem találkoztam egy nagyon rövid, csupán egy oldal hosszúságú doujinshival. Az elkezdett alaptörténete hasonló volt, így nyugodt szívvel állíthatom, hogy egy manga adta a dolog löketét, ám a végkifejlet már a doujinshi elolvasása előtt a fejemben volt. Ugyan a történet erősen az usuk párosításra fókuszál, könnyed sztori, nem kerít, nem szeretne sem romantikus, sem piszkos szálakra elvinni (még a kalózok ellenére sem C:), csupán szórakoztatni akar.
UI: Belecsempésztem pár mondatot a Neoton Familia egyik számából, mivel témába illő. Kíváncsi vagyok vajon lesz aki megtalálja őket. :3 /Bár a nagy felfedezők nem az angolok, hanem a portugálok és a spanyolok voltak, de azért Santa Maria! ^^'/
A finom, hűvös hullámok lágyan fonták körbe a hajó oldalait, ezzel segítve annak lebegését a víz fénylő felületén. Az idő szokatlanul napos és csendes volt, nem a brit tengerekhez illő. Meglehet, a ladik már rég elhagyta az angol szigetek útját, s helyette az Atlanti-óceán világában sodródott céltalanul.
- Kezd magához térni!
- Talán szólni kéne a főnöknek... - Hangzott el egy furcsa párbeszéd, mely Alfred füleiben akár egy visszhang, újra és újra megismétlődött. A fiú arcát gyöngéden cirógatta a Nap sárgás, álmosító fénye, így cseppet sem konyított magához térni. Ám a körülötte elhangzó kopácsolás, kattogás és emberi susmogás zaja, majd a kezén érződő fájdalom súlya hamar felnyitotta a szemeit. Viszont felébredvén hiába szemlélte körbe környezetét, nem volt ismerős számára sem a legénység, sem a furcsa táj.
- Maguk meg kicsodák? - Nézett kérdően a szemben álló, szakadt urakra, de azok barátságos útbaigazítás helyett csak rontottak a helyzeten.
- Ezt mi is kérdezhetnénk, kölyök! - Mordult fel az egyik.
- Mondják, ez valami szappanopera? Értem én. Film a kalózok koráról? - Ám sorra elhangzott kérdéseit követően a jelenlevők szúrós hallgatásba kezdtek. - Izé, még Amerikában vagyunk?
- Amerika? Az meg micsoda? - Vonták kérdőre szeretett otthonának a nevét, mire Alfred sejteni kezdte, hogy az, amibe belekeveredett minden, csak nem játék. Meglehet, nagyon is valóságos volt.
- Ne mondják, hogy igazi kalózhajóra kerültem... Ugye ez csak egy rossz vicc?
- Mégis mi lenne ebben a vicc? - Zendült fel a személyzet mögül egy ismerős, mogorva hang, ám az a megszokottól sokkal ridegebben csengett. A tömegből kilépett vöröskabátos férfi határozott léptekkel haladt végig emberei között megfontolt, magabiztos léptekkel. Annak jobbján fegyverek lógtak, öve kelta mintás volt, s fekete fejfedőjén a sósvízi szél méretes, sárgás tollat himbált a levegőben. Ruháját megannyi drágakő díszítette, még a füléből is smaragd gyöngy lógott ki, mely épp ugyanabban a színben tündökölt, mint tulajdonosának zord tekintete.
- Anglia?! - Kiáltott fel a jövevény, majd megkönnyebbültében szaladt volna a brithez, de valami visszatartotta és kezét az előzetes fájdalom érte. Különös mozdulatlanságának oka az volt, hogy karját az árbóc aljához kötötték, és a kötelek, melyek a kövér faoszlophoz tartották, egyre zavaróbban horzsolták fel hófehér bőrét.
- Honnan ismered a valódi kilétemet? Netán a francia vagy a spanyol kémje lennél? - Vonta kérdőre az angol, majd a fogoly elé lépett. Jobb kezével megragadta oldalán csüngő kardját, kihúzta annak fényes pengéjét és azt a fiú torkához emelte. - Ostoba kém lehetsz, ha egyenesen az ellenség hajójára vetetted magadat. Honnan jöttél?
- Azt mondta, valami Amerikából... - Szólalt meg egy mellette álló, barna szakállas szerzet, akiről méterekre is meg lehetett volna érezni, hogy bűzlik az alkoholtól.
- Amerikából, mi? Még sohasem hallottam arról a helyről. - Kacagott fel a kalóz, s mikor lepillantott Alfred makacssággal teli szempárjára, kesztyűs kezével megragadta annak arcát, hogy magához húzhassa. - Elég fiatal lehetsz még. A sima, tejszínű bőröd, majd a pelyhes, szőke hajad mindent elárul rólad. És ezek a szemek... mint a szabadság egének mámorítóan kék színe. - Mosolyodott el.- Ez érdekes. Te sem vagy ember, ország vagy, mint én.
- Főnök, akkor lehetséges, hogy ő... - Kiáltott fel a legénység.
- Úgy van, ez a kölyök nem más, mint az oly régóta keresett új világ, személyesen! Úgy látszik, ma szerencsés napra virradtunk... És most áruld el, merre rejtegeted az igazi testedet!
- Azt lesheted... - Tiltakozott a fiú.
- Sejtettem, hogy így lesz. Ha nem szándékozod még ezek után sem elmondani, akkor erőszakkal szedem ki belőled. - Mondta, majd megragadta az ifjú karját és egy durva rántással megszabadította azt a kötél fogságától. Mikor a földre rántott Amerika észbe kapott, a feje mellett fülsüketítő zajra lett figyelmes; a padló repedésének a hangjára, ahogy a brit sötét csizmájának a sarka belefúródik az alatta fekvő deszkába. Ha nem figyel, talán a bocskor éle őt találja el, azonban a kapitány erről is gondoskodott: kardja helyett kopott markolatú pisztolycsövet emelt a fiatal ország homlokához.
- T-te meg ki vagy? - Kérdezte Alfred, remegő hangon, szűkre nyílt pupillákkal.
- Pardon, még nem mutatkoztam volna be? Mint már tudod, én vagyok a nagyhatalmú Brit Birodalom, de az egyszerű népség csak az Arthur Kirkland néven ismer, a tengerek uraként. És most ha nem bánod, befejezném, amit elkezdtem...
- Kapitány! - Rikoltott fel egy újabb hang az árbóclesőről. - Velünk szemben megjelent egy spanyol hajó!
- Hogy a ménykű vinné el, az előbb bombáztunk szét egyet! - Dühöngött az angol. - Árbócokat kiengedni, az ágyúkat megtölteni, de tüstént! - Utasított rá a huligánokra, s azok hamar a megbízásra hangolódtak. - Veled majd később számolok... - Rántotta el magától a fiút. - Valaki zárja be ezt is a fogdába, még a végén megszökne a főnyeremény!
- Igenis! - Jelent meg két férfi, akik lefogva Amerikát levezették őt a hajó aljában pihenő éjszínű cellák börtönébe.
***
A zárka világa hideg volt és sötét, nem olyasmi, amit Alfred valaha is megtapasztalt volna. Hisz egészen idáig kincsként vigyáztak rá, Anglia a lehető legnagyobb szeretetben és biztonságban nevelte fel. De az, hogy a szeretett személy ellene fordul és kezet emel rá, még a fiú legnagyobb rémálmaiban sem történt volna meg.
A csuklója tényleg nagyon szúrt, vörösen izzott, ahol a kötél Anglia rántásától megszorította. A fogda sarkaiban patkány cincogott, a boltozatot mindenhol pókháló és por fedte be. A földön néhol csontok és rozsdás láncok foglaltak helyet, melyről rémisztő volt belegondolni, hogy Alfred előtt mennyi szenvedő embert zártak már be ennek mélységébe.
Végül az ágyúk dörrenése megkezdődött, s ezt rendíthetetlen csatakiáltások zaja követte. A fenti fedélzeten angolok, spanyolok, és meglehet máskor franciák küzdöttek mohón, életeket kiontva mind az új világ földjeiért epekedve. Ha Amerikának eszébe jutott, hogy milyen volt az élet, mielőtt világra jött volna, mindig összeszorult a torka az undortól. Most viszont itt van, élőben is megtapasztalhatja az egykoron sötét, bűnös világot és annak szemet szemért, fogat fogért elveit.
A tüzelések eget rengető, feszültségkeltő durranásai végül abbamaradtak, ám a fiú reszketésén ez mit sem változtatott. A lehallatszó brit akcentusú győzedelmi harsonák csak alátámasztották az északi hajó fényűző nyereségét. Bár az ifjú országnak jelen helyzetében teljesen mindegy volt, hogy melyik fél kerül ki győztesként. Legyen az viking, kelta, germán vagy gót, ebben a korban mindenhol fogolyként kötne ki.
Időközben a fényes nappalt sötét éjszaka váltotta át, s a falon található apró, rácsos ablakon már annyi fény sem szökött be, mint mikor túsz gyanánt lehurcolták. A sarokba kuporodván, fejét a térdére hajtva próbált megnyugodni, és alaposan végiggondolni a helyzetét. Valahogy el kellett érnie, hogy Arthur felismerje, de mivel ez az angol jóval előbbi korban élt, mint hogy Amerika megszületett volna, nehéz lesz megoldást találnia.
Időközben a fényes nappalt sötét éjszaka váltotta át, s a falon található apró, rácsos ablakon már annyi fény sem szökött be, mint mikor túsz gyanánt lehurcolták. A sarokba kuporodván, fejét a térdére hajtva próbált megnyugodni, és alaposan végiggondolni a helyzetét. Valahogy el kellett érnie, hogy Arthur felismerje, de mivel ez az angol jóval előbbi korban élt, mint hogy Amerika megszületett volna, nehéz lesz megoldást találnia.
A ketyegő óra sem neki dolgozott, hogy a tervet kigondolhassa, mivel a fogda fenti bejáratát kinyitották, s az azt követő, hosszú lépcsősoron lemenő cipő kopogása az egész hely zugába elhallatszott. Mikor az illető leért a keskeny kabin aljára, lassan lépett a rácsok elé, oda, ahol a Hold halvány fénye megvilágíthatta a kilétét.
- Most már hajlandó vagy elárulni nekem, melyik az új világba vezető út? - Szólalt meg a brit higgadt, rekedtes, ám érzéstelen hangon.
- Tényleg nem emlékszel rám? - Nézett fel rá a fiú, komoly, rezzenéstelen arckifejezéssel. Próbálta fenntartani maradék méltóságát, miközben szíve csalódott mezsgyéjén végig azzal küszködött, hogy szeme világát egy könnycsepp se hagyja el.
- Netán emlékeznem kéne?
- Megkönnyítenéd a dolgomat, ha emlékeznél, de úgy sem fogsz tudni...
- Akkor ezt most egy nemnek veszem. De gondolom, nem akarod hátralevő életedet étlen és szomjan itt tölteni, így lenne egy ajánlatom. Szabadon engedlek és élve megúszhatod, ha elvezetsz a földedre. Más választásod már amúgy sincsen.
- Rendben van. - Bólintott az amerikai. - De cserébe mentesülni szeretnék a fogoly lét alól.
- Tán fel akarsz csapni kalóznak?
- Ha ez az ára annak, hogy szabad lehessek, én kérdés nélkül megteszem.
- Felejtsd el, ez nem pelyhes állú kölyöknek való munka. Túl puhány és fiatal vagy, mind e mellett semmi élettapasztalatod nincsen.
- Akkor hadd szerezzek! Nem okoznék csalódást!
A kalóz egy pillanatra elgondolkozott a fiú szavain, de végül beleegyezett.
- Hát legyen. Holnap reggel kezdhetsz is, mint a legénység legújabb matróza. - Mondta, és a választ hallva Alfred szemei olyan sebesen csillantak fel, mint a terjedő futótűz. A megbékélt brit végül a sötét rácsokhoz lépett s kinyitotta annak cellaajtaját. Ám mielőtt a fedélzetére engedte volna az ifjút, megfogta annak bal karját és erősen megszorította.
- Rendben van. - Bólintott az amerikai. - De cserébe mentesülni szeretnék a fogoly lét alól.
- Tán fel akarsz csapni kalóznak?
- Ha ez az ára annak, hogy szabad lehessek, én kérdés nélkül megteszem.
- Felejtsd el, ez nem pelyhes állú kölyöknek való munka. Túl puhány és fiatal vagy, mind e mellett semmi élettapasztalatod nincsen.
- Akkor hadd szerezzek! Nem okoznék csalódást!
A kalóz egy pillanatra elgondolkozott a fiú szavain, de végül beleegyezett.
- Hát legyen. Holnap reggel kezdhetsz is, mint a legénység legújabb matróza. - Mondta, és a választ hallva Alfred szemei olyan sebesen csillantak fel, mint a terjedő futótűz. A megbékélt brit végül a sötét rácsokhoz lépett s kinyitotta annak cellaajtaját. Ám mielőtt a fedélzetére engedte volna az ifjút, megfogta annak bal karját és erősen megszorította.
- Azonban figyelmeztetlek; amennyiben szökni próbálsz, vagy ha félre akarsz vezetni minket, az égikre esküszöm, hogy addig nem nyugszok, míg koporsóba nem küldtelek téged. Megértetted?
- Meg. - Válaszolta a kalóz hátborzongató, fenyítő szempárját nézve, mely méregzöld színnel izzott a feketeségben.
- Úgy hiszem, így egyenlőre rendben vagyunk. - Lágyult el a tekintete. - Akkor, fiatal úrfi, vigyél el minket arra hol még senki sem járt.
***
Másnap a legénység nagy ösztökéléssel kezdett neki a hajó feladatainak, tudván, hogy következő célpontjuk talán a világ legnagyobb felfedezése lesz. Csakhogy új matrózukkal sehogy sem tudtak megbékélni, nem nézték jó szemmel, hogy a kapitány ekkora szabad teret hagyott neki. Az viszont tagadhatatlan volt számukra, hogy a fiú nélkül nem mennének sokra.
- Lusta banda! A szél kedvező, a horgonyt húzzátok fel! - Kiáltott a fedélzetre az angol. - Dave, te meg gyere csak ide! - Hívta magához a múltkori rumszagú férfit, aki ma sem nézett ki józanabbul a tegnapinál. - A gondjaidra bízom azt a kölyköt. Adj neki munkát! Felmosást, pucolást, kötélhorgolást, bármit, csak mozogjon a keze, hogy ne legyenek bajkeverő gondolatai.
- Megmondom őszintén, nem örülök neki, hogy az én nyakamba akasztottad.
- Gondolj arra, hogy az álomvilágtól csak néhány hét, talán napok választanak el. Motiváljon ez. Ha meg olyan fárasztó lenne, akkor átveszem tőled.
A öreg nehéz szívvel, de rábólintott.
A fiú első feladata gyanánt az élelmiszerraktár rendberakását kapta, majd a fedélzet jókora felületének felmosását. Sosem gondolta volna, hogy az egyszerű takarítás is lehet ilyen fárasztó és időigényes munka. Utolsó dolga azonban próbára tette; a horogkötés. Ha a kötelet nem erősítik megfelelően a bárka oldalához, akkor a hajót rossz irányba fogja sodorni a szél, bármerre is kormányozzon a legénység. Segítségét, az iszákos alakot, sehol sem találta, pedig teljesen tehetetlen volt csomókötés terén. Nem tehetett róla, hisz ez volt az első alkalom, hogy hajón találta magát. Ráadásul tengeren sem járt még, kalózokkal meg végképp nem volt idáig dolga. Bármit kezdett a makacs kötéllel, hiába erősítette azt a ladik szélére, folyton kioldódott.
- Te meg mit szerencsétlenkedsz? Nem úgy volt, hogy nem leszel láb alatt? - Zsörtölődött éjszínű kalózsapka alól a kapitány tekintete.
- De ilyet még soha nem csináltam! - Kardoskodott vissza.
- Hova tűnhetett az a vénember? Biztos megint leitta magát! Pedig direkt figyelmeztettem, hogy tartson szemmel... - Sóhajtott, majd Alfred mellé lépett. - Nincs mit tenni. Megmutatom, de csak egyszer, szóval jól figyel!
Az idősebb országot figyelve Amerikában nosztalgikus érzés támadt fel. A helyzet kissé hasonlított arra az időre, mikor Arthur megtanította cipőt kötni. Igaz, a cipőfűző és a vitorla kötele igen távol állnak egymástól, de ezt figyelve Alfredben újra fellobbant a reményt halvány szikrája.
- Így már érted?
- Bocsi, nem figyeltem. Megmutatnád még egyszer?
- Isten szerelmére, ennyire ostoba nem lehetsz!
- Sajnálom. - Szegezte le tekintetét a földre.
- Rendben van, de kölyök, tényleg ez az utolsó. Ha nem figyelsz, az a te bajod...
- Alfred.
- Hogyan?
- A nevem Alfred és nem kölyök, ez vagy ostoba. És új világ sem vagyok. Igazság szerint a hely, amit keresel, sokkal idősebb, mint gondolnád.
Értem. - Mosolyodott el a kalóz. - Nos Alfred, akkor innentől úgy vélem, menni fog ez magadtól is. - Biccentette meg a fiú vállát, majd ellépett tőle s elvegyült a hajó zsúfolt személyzetén. A matróz a végtelen messzeség felé fordult, a tenger békés habjaira. S az előzményekre gondolván elmélyülten figyelte az éhes sirályok rikácsolását, majd halvány vigyor kúszott az arcára. Csupán a gesztustól, vagy talán a pillanat varázsa miatt, ám hirtelen olyan boldogság csapta meg a fejét, hogy legszívesebben sírni tudott volna.
A fiú első feladata gyanánt az élelmiszerraktár rendberakását kapta, majd a fedélzet jókora felületének felmosását. Sosem gondolta volna, hogy az egyszerű takarítás is lehet ilyen fárasztó és időigényes munka. Utolsó dolga azonban próbára tette; a horogkötés. Ha a kötelet nem erősítik megfelelően a bárka oldalához, akkor a hajót rossz irányba fogja sodorni a szél, bármerre is kormányozzon a legénység. Segítségét, az iszákos alakot, sehol sem találta, pedig teljesen tehetetlen volt csomókötés terén. Nem tehetett róla, hisz ez volt az első alkalom, hogy hajón találta magát. Ráadásul tengeren sem járt még, kalózokkal meg végképp nem volt idáig dolga. Bármit kezdett a makacs kötéllel, hiába erősítette azt a ladik szélére, folyton kioldódott.
- Te meg mit szerencsétlenkedsz? Nem úgy volt, hogy nem leszel láb alatt? - Zsörtölődött éjszínű kalózsapka alól a kapitány tekintete.
- De ilyet még soha nem csináltam! - Kardoskodott vissza.
- Hova tűnhetett az a vénember? Biztos megint leitta magát! Pedig direkt figyelmeztettem, hogy tartson szemmel... - Sóhajtott, majd Alfred mellé lépett. - Nincs mit tenni. Megmutatom, de csak egyszer, szóval jól figyel!
Az idősebb országot figyelve Amerikában nosztalgikus érzés támadt fel. A helyzet kissé hasonlított arra az időre, mikor Arthur megtanította cipőt kötni. Igaz, a cipőfűző és a vitorla kötele igen távol állnak egymástól, de ezt figyelve Alfredben újra fellobbant a reményt halvány szikrája.
- Így már érted?
- Bocsi, nem figyeltem. Megmutatnád még egyszer?
- Isten szerelmére, ennyire ostoba nem lehetsz!
- Sajnálom. - Szegezte le tekintetét a földre.
- Rendben van, de kölyök, tényleg ez az utolsó. Ha nem figyelsz, az a te bajod...
- Alfred.
- Hogyan?
- A nevem Alfred és nem kölyök, ez vagy ostoba. És új világ sem vagyok. Igazság szerint a hely, amit keresel, sokkal idősebb, mint gondolnád.
Értem. - Mosolyodott el a kalóz. - Nos Alfred, akkor innentől úgy vélem, menni fog ez magadtól is. - Biccentette meg a fiú vállát, majd ellépett tőle s elvegyült a hajó zsúfolt személyzetén. A matróz a végtelen messzeség felé fordult, a tenger békés habjaira. S az előzményekre gondolván elmélyülten figyelte az éhes sirályok rikácsolását, majd halvány vigyor kúszott az arcára. Csupán a gesztustól, vagy talán a pillanat varázsa miatt, ám hirtelen olyan boldogság csapta meg a fejét, hogy legszívesebben sírni tudott volna.
~ Folyt köv.!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése