Műfaj: fanfiction, dráma, kaland, usuk
Fandom: Hetalia
Szereplők: Anglia, Amerika
Fejezetek száma: 2
Leírás: Amerikának a sok megpróbáltatás ellenére sikerült beilleszkednie a matróz létbe, és úgy tűnik a kapitány is kezd megbékélni az újonc helyzetével. Egy nyugodt, hűvös éjszakán viszont mindenre fény derül. Vajon mit jelenthet a tengerek dala?
Megjegyzés: Íme az első rész folytatása! Eszméletlen türelmetlen voltam már a fejezet közepétől, egyszerűen nem jött az ihlet, nagyon megküzdöttem az utolsó bekezdésekkel. Sokkal kalandosabb, fordulatosabb befejezést szerettem volna (mondjuk, hogy a legénység bosszút forral), de már nagyon túl akartam esni rajta. Ezért ilyen csöpögős lett, (sorry). Remélem azért mégiscsak fogyasztható...
- Tessék, idd meg. - Nyújtotta az öregúr Amerika felé a kopott korsót. - Megérdemled. - Mosolyodott el a fiú gyermeki tekintetét nézve, mintha először találkozott volna az alkohollal.
- Mi van benne?
- Hát rum! - Kacagott fel a férfi. - Idd ki fenékig!
- Hát jó... - Sóhajtott a fiatal, s egy andalgó mozdulattal megtette a vén kalóz kérését. Az aroma erős volt, kissé torok kaparó, de nem vészes. Az angol sörnél még ez is jobb volt, de hiányzott már Amerikának az otthon édes íze. Bármit megtett volna, hogy visszajuthasson a saját korába, nem állt ínyére az útonálló élet. Olyan volt, mintha az idő foglyul ejtette volna és egy rossz rémálomban lenne, melyből képtelen felébredni.
Az idő hűvös volt, az ég sötétségbe borult, mint az ecsetes tinta feketéje. Felületét alig díszítette pár csillag fénye. A habok halkan cirógatták az éjszakában bolyongó fedélzetet. Hullámai csendesek voltak, hidegek, de nem némák. Kalózokról szóló dalt suttogtak, mely megcsapta Alfred füleit, mintha neki dalolták volna ezt a különös éneket.
- Egyébként hova tűnt a kapitány? - Fordult Dave és az őt körülvevő barbárok felé.
- Biztos kint van a kormánykeréknél. Nem bírja a benti hangzavart, így sokszor vonul félre.
- Köszönöm Dave, akkor azt hiszem megkeresem. - Nézett hálás szemekkel a kalózra, majd felállva az asztaltól elhagyta a tágas kabin világát. A fiú alakját figyelő urak nyársaló tekintettel figyelték annak távozását. Látszólag zavarta őket, hogy az égből pottyant ifjú matróz nemcsak aranysoroson osztozik az előző foglyokhoz képest, de úgy ugrálja körbe kapitányt, mint a gazdahű kiskutya.
A fedélzet lépcsői felvezették Amerikát a kormány térségébe, ám a keresett személy nem a kormány mögül irányított. Vezérlés helyett a ladik szélén ücsörgött, s közben szelíd, merengő tekintettel figyelte a horizont habjait. Szőke hajtincseit finoman cirógatta az arra járó hideg szellő, miközben szemeiben a Hold fakó fénye tükröződött. A kisugárzása más volt, mint előzőleg, a kegyetlen bemutatkozáskor. Sokkal lágyabb volt, de még mindig túl távoli.
A feléje közeledő léptek neszét hallva az álomszerű tengerről fejét azonnal leemelte, majd fagyos tekintetét a szembeálló fiúra szegezte.
- Te meg mit keresel itt? Dave mellett lenne a helyed a főkabinban...
- Tudom, de hoztam rumot. - Mutatta fel az italos poharat.
- Nem kell. Idd meg te. Látom hogy igyekszel, rászolgáltál. - Intett a matróz irányába.
- Igazság szerint én már ittam egy pohárral...
- Túl jó gyerek vagy. Semmi bajod nem lesz belőle, ha még egyet lehajtasz.
A választ halva Amerika szótlanul szegezte le tekintetét a földre. Most inkább kihagyta volna ezt az élményt. Bár semmi baja nem volt a szeszes itallal, kesernyés szájízéhez most mégsem volt semmi kedve. Talán szerette volna, ha a jelen levő megpróbálja lebeszélni az alkohol fogyasztásról, de miért is akarná?
- Azt mondtad, hogy ismersz engem, nem? - A hirtelen jött kérdésre a fiú meglepődött, mire csak szótlanul bólintott egyet. Ezt is bizonytalanul tette, szelíden, mintha maga sem lenne biztos a válaszában. A hallottak után várta volna, hogy a kalóz folytassa, de annak egy szó sem hagyta el a száját. A közéjük szökött csend oly mértékben fojtogatta tétova szívét, hogy legszívesebben a tenger mélyébe vetette volna magát.
- Igen. Azt hittem, hogy eléggé ismerlek, de úgy látszik tévedtem... Sosem láttam még ezt az oldaladat, hogy kalóz vagy a kalózok között. Ez egy kicsit rémisztő. - Mosolyodott el, mintha leplezni próbálna valamit. Azonban a brit átlátott rajta, mégis rengeteg dolog volt, melyet nehezen értett meg a fiú érzéseiből.
- A csillagok ma alig világítanak az éjszakai égbolton, de a hajnalcsillag még ilyenkor is tündököl. Légy bárhol, bármilyen időben ő makacsul fent fog ragyogni, mutatva az utat. De vajon miért? Miért csak az én országomat fosztották meg a gyönyörétől? - Nézett fel az angol az égre, s furcsa kérdéseit feltéve végleg sikerült összezavarnia a fiatal matróz gondolatait.
- Anglia valóban nem napfényben úszó ország. - Helyeselte Amerika. Bár legbelül szerette azt a mogorva, ködös helyet. Igaz, a múltban rengetegszer átkozta, most mégis arra vágyott, hogy következő kikötőjük egykori anyaországa legyen. - Azért kezdted el a tengereket járni, hogy elszökhess a brit szigetekről?
- Ezért is, mert engem nem áldott meg a sors a természet kincseivel azon a szürke tájon. De nem ez az egyetlen ok. - Mondta, majd az előtte álló kék szemek mezsgyéjére pillantott. - Téged nézve valahogy azaz idő jut eszembe, mikor zöldfülű koromban először szálltam hajóra. Az akkor megízlelt fénykor, vagyon. nők és véget nem érő nyereségek a rabjukká tettek. Így telt az idő évtizedek majd évszázadok alatt, míg végül rádöbbentem, hogy az óceán bugyraiban ragadtam. Ma már a vagyon nem boldogít, a nőktől nem érzek szenvedélyes vágyat, és a bennem égő kalandvágy maradék szikrája sem lobban már lángra. Talán nem látszik, de a szívem vén, akár a tenger, öregebb, mint bármely legény ezen a fedélzeten. Nincsenek már álmaim, sem kívánságaim. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt; hogy megkaparintsam az új világ kincseit. És mikor ez beteljesült, végleg megnyugvásra talál az én lelkem.
A fiú szótlanul figyelte a kapitány szavait, s elméjében úgy kezdte őrizni azokat, mintha kincset érő ereklyék volnának. Pedig ezek csak egy önző kalóz meséi volták, semmi többek. Akkor hát miért érezte úgy, hogy a a hallottaktól egyre csak megszakad a szíve? - Ezért kerülök itt a képbe, hogy elvezessem a helyre, amit ki tudja mióta keres?
- Azt mondják az a hely maga az édenkert. Tele van földi kincsekkel, elég csak rád nézni. A tekintetedben látom, hogy a hely, ahonnan jöttél, tele van erdőkkel, hegyekkel, pusztával, folyókkal és tavakkal. Ezeknek mélysége pedig olyan bőséges fajokat rejteget, melyekről egyszerű ember álmodni sem merne. Természetes, hogy a hozzám hasonlók fej veszte indulnak útnak, hogy megtalálják...
Hirtelen jött szél karolt bele a hűvös hullámokba, melyek egyből magukra hívták a ladikon ácsorgó két alak figyelmét. Gyöngéden fonták maguk utána vizet, mintha táncra hívták volna a tengert, majd a különös dal Alfred füleiben újra felcsendült.
- Idekint figyelve a szabad óceánt sokszor eszembe jut a kalózok dala, melyet fiatal koromban hallottam először. Lehet, téged is elért a szirének éneke? - Kérdezte az angol.
- A sziréneké?
- Sokáig úgy tartották, hogy a kalózok a szirének hangját követve találták meg létük legnagyobb kívánságait. Azonban ez csak babona. - Mikor Arthur megállt, majd a fiú irányába fordult, egyből mosolyt csal az arcára Amerika gyermekien kíváncsi arckifejezése. Ez szinte kérlelte a birtet, hogy folytassa, amit elkezdett. - Csak nem hallani szeretnéd a dal szövegét? - A matróz válasz gyanánt állat biccentett. - Akkor jól figyelj.
Öreg hajó szeli a habokat a zord messzeségben
A tenger hangja halkan zúg fürkésző szívemben
S ha én elmondhatnám, hogy nincs olyan kincs, sem győzelem
Amely partra hívna a tengerről, hogy ne légy mellettem
Félek, hogy az idő elrabol tőlem
S nem lesz, ki megadja az örömöt helyettem
Én lehozom neked a csillagokat az óceán egéről
S cserébe csak annyit kérek; végzetem napjáig légy mellettem
A kapitánytól furcsán hatottak az egymást követő sorok. Éneke megnyugtató volt, hangja finoman cirógatta Alfred elveszett lelkét. De mégis volt benne valami szomorkás, elérhetetlennek tűnő dolog, mely hamar letagadta a tengereket járó barbárok megszokott zenei világát.
- Elég nyálas kalózdal mivoltához képest, nem gondolod? - Kacagott fel Arthur, mintha maga sem vette volna komolyan, amit előadott.
- Én nem találtam benne semmi szokatlant, igazából gyönyörű volt. - Virult fel a fiatal ország arca.
- Értem... - Veszett el tekintetük a távoli habok irányába, már a Hold fényét is fakóra mosta a sötétség. - Ideje lenne bemenni a kabinodba. - Lépett a kalóz Amerika elé és kinyújtva karját megcirógatta annak elöl ülő, szőke tincseit. - Már elég későre jár.
- I-igaz.. - Hebegte zavarában a matróz.
- Mond, miután elvezettél az otthonodba, nem lenne kedved a hajómon maradni? Tudom, elég furcsán hangzik ez egy rablótól, aki ki akarja fosztani a házadat, de úgy gondolom nagyszerű kalóz válhatna belőled. Nem megtévesztésből mondom, vagy hasonlóból, csupán egy baráti ajánlat. Ha szabadulni szeretnél az út végén, hát legyen, én szabadjára engedlek. Nos, melyik mellett döntesz?
- Ezer örömest maradnék a kapitány oldalán, ha lehetne... de nem ez az én korom. Más időből jöttem, egy olyanba, ahol az új világnak meg sem kellett volna születnie. Az lenne a helyes, ha visszajutnék a saját világomba, a modern korba. És a kérést sem tudom teljesíteni... nem tudlak elvezetni arra a helyre, amelyre vágysz, mert nem létezik. Nem szabad felbolygatni a történelmet és megváltoztatni a múltat. - Az angol némán állt, értetlen tekintetét a fiúra szegezve.
- És mivel bizonyítod, hogy ez nem holmi tündérmese?
- A szirének dalával. - Mosolyodott el Amerika.- Hazudtál, amikor azt állítottad hogy a dal ereje babona lenne. Mind ketten tudjuk, hogy márpedig szirének léteznek! Te magad is igézet birtoklója vagy, ezért tagadtad le, ugye? - A brit felkacagott.
- Te most egy sült bolond vagy, vagy pedig az első személy, aki belém látott. Meggyőztél, fiú... de, gondoltam, hogy nem lesz egyszerű dolog az új világ kikötőjére találnom.
- Nem szabad feladni. Egy nap meg találod azt, amit keresel, ebben biztos vagyok! A tied lesz az új világ minden kincse, köztük annak kék ege, végtelen mezői, tiszta vizei, égig érő erdei és ... a szíve is.
- Értem. De lehet, nekem már az is elég, hogy a szirének hozzád vezettek. Ám ha legközelebb találkoznánk, kérlek, az életben egyszer oszlasd el fölöttem a szürke felhőket és mosd le rólam minden bűnömet, melyet a múltban elkövettem, és amelyet addig tenni fogok.
- Úgy lesz! A szavamat adom rá, hogy kinyitom a szívedet, és elvezetlek oda, ahol mindig süt a nap...
De be kell hogy valljam, én mindig is szerettem az eső friss, éltető illatát, és a halvány, tengeri szellőt, melyet magával hozott a hűvös, londoni éjszakákon. Örülök, hogy ezt elmondhattam, Arthur...- Szaladt ki pár könnycsepp a szeméből, ám ahogy az ismerős nevet kiejtette, az idő megállt, a ladikon álló férfi képe pedig elhomályosult. Végül mindent sötétség borított be; a tengert, a hajót és a csillagos eget is. Helyüket üresség és némaság töltötte ki, azonban ez Alfredot nem zavarta. A köddé váló kapitány alakja után sokkal nagyobb kopárság maradt a fiú szívében, mely furcsa nyomokat hagyott maga után.
Gondolataiban tengerekről szóló meséket hallgatott egy magányos kalózról, aki csak arra vágyott, hogy szeressék...
***
- Alfred!... Alfred, ébredj már fel! - Ideges, ismerős hang csapta meg Amerika füleit, melyek arra késztették, hogy kinyissa fáradt és megviselt szemeit.
- Mégis mit képzelsz, hogy csak úgy elalszol egy ilyen ügy után?
A fiú lassan emelte fel fejét a hosszú asztalról, melynek felülete papírokkal és könyvekkel volt betemetve. Mikor felpillantott, Anglia morcos ábrázata fogadta.
- H-hol vagyok? - Kérdezte meglepődve, mintha még félig rabja lenne a felriasztott álomnak.
- Hogyhogy hol? Hát a konferenciateremben!
- ...konferencia?
- Igen! Azon, amelyiken sikerült bealudnod!
Alfred tekintetével gyorsan átfutotta a helység zugait, majd végigfutott az angol zöld színű zakóján is, amely csak alátámasztotta, hogy visszajutott a jelenkorban. Hirtelen nem tudta, hogy mit reagáljon. Lehet, hogy csak álmodta, bár ahhoz túl valóságosnak tűnt.
- Hol vannak a többiek?
- Hazamentek, miután a gyűlésnek vége lett.
- És te itt maradtál megvárni, amíg felébredek?
- De-dehogy! Csak én zárom a konferenciatermet...
- Igaz, ma Londonban volt a találkozó helye. - Nézett ki Amerika az ablakon, és az üvegen kopogó esőcseppek újra felidéztek valami különös dallamot. A tengerek dalától még így sem tudott megszabadulni, lehet, hogy az előző mégsem álom vagy illúzió volt.
- Alfred, igyekezz! Gyorsan szedd össze a dolgaidat, hogy be tudjak zárni! - Anglia kérésére a másik országnak sikerült magához térnie, így összeszedte az asztalon heverő könyveit, majd megindult a brit irányába. Kilépve az épületből a zuhogó eső várta őket.
- Van esernyőd? - Kérdezte pökhendin az angol.
- Nincs...
- Sejtettem. Akkor gyere, búj be az enyém alá. - Nyitotta ki a fekete ernyőt. - Tudhatnád, hogy nálam elég gyakran esik, nem úgy mint nálad... Legközelebb hozz magaddal!
- Pedig igazából szeretem...
- Micsodát? - Húzta fel a szemöldökét az angol.
- Az esőt. Olyan nosztalgikus...
- Ha te mondod... - Hagyta rá a mellette állóra.
- Út közben elmesélhetek valamit, amit egy ismerősöm tanított? - Kérdezte túlzottan kérlelő hangon.
- Persze.
- Az esőről jutott eszembe. Valószínűleg nem ismered, de egy olyan személytől hallottam, akire nagyon felnézek. Kissé mogorva és duzzogó, akár az eső, de szerintem csak azért, mert nagyon magányos. - Mondta, majd megállt és kilépett a lehulló vízcseppek közé. Az arcára bolond mosoly kúszott, nem érdekelte, hogy a zivatar bőrig ázva lepi el a ruháját és szőke haját is.
- Arthur! Teljes szívemből fogok beszélni, szóval jól figyelj;
Öreg hajó szeli a habokat a zord messzeségben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése